Üzenetek a kertből

Elmúlás

Tavaszra várva

Napos délelőtt

Fűszeres kert

Levendulás

Mit képzelsz magadról?

 Az ifjú nyár könnyű szellője, mint egy kedves vacsora melege, száll… Nyár van, talán nem igazán a belső elmélyülés ideje. Mégis most, amikor nyitottabbak vagyunk a világra és mások iránt, esetleg nem hiábavaló a kérdés: ki, mit gondol maga felől, milyennek látja önmagát. Amúgy meg, mindennapos gondok hajszolnak bennünket önértékelési csapdákba, és hajlamosak vagyunk más szemüvegén át látni magunkat. Szakemberek mondják: az ember különleges lelki szerkezetű lény, elég sok eszközzel bír ahhoz, hogy egyensúlyt találjon a hétköznapokban. Egyik ilyen hatékony eszköze az álmodozás, a képzelet szabad szárnyalása minden tilalom és akadály nélkül, a lélek belső termeiben.

Mégis, mit képzelsz te magadról? Ismerős a régi kérdés.  Meggondolatlan kijelentésünk, viselkedési problémáink láttán, már-már elviselhetetlen stílusunk miatt förmedt ránk anyánk, apánk, vagy valamelyik tanárunk. Hol jár az eszed! – ez a mondat is ismerősen csenghet. Én akkor kaptam ezt anyámtól, amikor kicsit lelassult a kezemben az éppen aktuális tennivaló, s tekintetem a távolba meredt, s érzékszerveimmel, belső énemmel egy egészen más dimenzióban jártam. Idővel aztán sikeresen le is törték bennem azokat a nagy ívű képzelgéseket, „vadhajtásokat”, amelyek akadályok százait eltaposva repítettek volna az áhított cél, vágyott élet felé.

A Vörösmarty Mihály Laurához írt verse is a merengést, mint rossz, félrevezető utat jeleníti meg: Ábrándozás az élet megrontója, Mely kancsalul festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír, gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, s nem fogja tudni, hogy van szívöröm.

Mostanában pedig sokfelé forrásból halljuk azt, hogy: az vagy, az leszel, amit képzelsz magadról, amit megálmodsz magadnak. Merj álmodni! Akkor, hogy is van ez? Szüleink, az elődök talán azt gondolták, aki a napi realitások talaján marad, kevesebb akadályba ütközik? Ma már ezt nem tudhatjuk. Mindenesetre a pszichológia, a lélek szakirodalma tele van a képzelet fontosságáról készült tanulmányokkal, a képzelet teremtő erejéről, mint előrevivő, segítő módszerről több ismert szakértő megnyilatkozott már. Müller Péter egy mesterkurzuson mondta: Csak amit belül megteremtettél magadban, az jöhet létre kívül. És valóban nincs okunk kételkedni benne, hiszen bármit szeretnénk elérni, nyilvánvalóan először gondolunk rá, belső képernyőnkre vetítjük. De nem mindegy, hogy hogyan, milyen érzelmi töltéssel. Mint elérhető, feldolgozható célt látjuk magunk előtt, vagy „úgy sem vagyok képes rá” negatív töltettel vizualizáljuk azt. Dr. Domján László orvos, agykontroll oktató két évtizede az elme teremtő erejét oktatja és azt mondja: Az emberi elme képes a gyógyításra is.

Emile Coué, a szuggesztiós módszereiről ismert, a múlt század elején élt francia gyógyszerész a pozitív gondolkodásról készült könyvében (Az elméd gyógyító hatalma) állítja:  Minden elképzelés, minden gondolat, ami betölt minket, meg fog valósulni, amennyiben ennek az elképzelésnek, ennek a gondolatnak a megvalósulása emberileg lehetséges.

És valóban, gondoljunk csak a sportolókra, akik általában nem úgy állnak a rajtkőre, hogy én most alulmaradok, nem tudok teljesíteni, hanem a kellő fizikai felkészülés mellé, a győzelemben való hit is megvan, képzelettel kellően alátámasztva, akkor annak csak siker lehet az eredménye.

Albert Einstein tudós-fizikus sem gondolkodott erről másként: A képzelet sokkal fontosabb, mint a tudás. A tudás véges. A képzelet felöleli az egész világot. Az összevisszaságban találd meg az egyszerűséget, a hangzavarban a harmóniát. A nehézségek között mindig ott van a lehetőség.

A képzelet tehát óriási erővel bír az ember életében, hatalmas energiákat mozgat meg, amelyek létezését már sokan megtapasztalták. A tény viszont megdöbbentő: bizony épp a saját magunkról elhitt kép és képzeletünk korlátai jelentik a legfőbb akadályt a vágyott cél előtt. KÉP-zelet: a képzőművészet különböző formái a képformálás, a vizualizáció különleges megjelenései az életünkben.  A színek, formák hihetetlen sokféle világa, a harmónia, a szépség, a stílusok, az ezernyi kifejezésmód teszi gazdaggá az ember életét. Nem véletlen hát, hogy lelki problémák terápiás gyógyítása során gyakran használják a festészet, a szobrászat eszközeit, szabad utat engedve az alkotói fantáziának, az elfojtott érzelmeknek, ki nem mondott indulatoknak, gondolatoknak.

A nyár talán még könnyűvé is teszi a képzelet szárnyalását. A fantáziálás, a merengés mégis csak könnyebb egy tóparton, egy parkban, vagy a diófa alatt, mint egy zárt szobában. S hogy mit képzelsz magadról?  Rajtad áll.

Megjelent: Zöld Újság 2013. június

Ne bántsátok a lombokat!

Az elmúlt hónapok rekkenő hősége gyakran küldött bennünket a fák, bokrok lombjainak árnyékába, ahol oldhattunk a forróság okozta rossz közérzetünk görcsein, ahol kipiheghettük magunkat, ellazulhattunk. Lehet, hogy ez sem véletlen. A természet időnként gondoskodik arról, hogy számba vegyük, mik is az igazi értékek, amelyek életünket igazán kellemessé, széppé, harmonikussá teszik. És ezt csak akkor tudjuk becsülni igazán, ha néha nagyon-nagyot facsar a Teremtő a tűrőképességünkön, ha a mindennapok elviselhetősége már-már a tűréshatár mezsgyéjén lavírozik.  

Kánikula ide, forróság oda, menni kell egyik helyről a másikra, mindenkinek a dolgára. Távolságokat kell megtenni gyalog, kerékpáron, autóval, kinek hogyan esik jobban és olcsóbban az út. Bármivel is történjen a közlekedés, bizony jó megállni egy-egy liget szélében, vagy út menti fa árnyékában megpihenni. Így voltam ezzel magam is, amikor aztán a megszokott úton járva azt tapasztaltam: bizony kivágták az út menti fákat. Hatvan-nyolcvan éves, vastag törzsű fák voltak, dió és szilfa vegyesen, kicsit szabálytalan sorban egymás után. Ki tudja, miért pusztították el őket, kinek voltak útjában, vagy talán téli tüzelőnek kellett valakinek? Válasz nincs. De kit is kellene megkérdezni e felől, ki felel azért, ha az út menti fákat kivágják? És ráadásul nem is pótolják, nem ültetnek új fasort a régi helyére. Senki nem kérdez, és persze nincs is, aki feleljen. Az utak menti növényzetért, azok gondozásáért – gondolom -  az utakat fenntartó cég kellene, hogy felelősséget vállaljon.  Szomorú, hogy napjainkban a környező zöldfelületbe évtizedek alatt beágyazódott fasor, a térség táji szépségét meghatározó, esetleg egy települést már messziről jelző lombos fák sora eltűnhet egyik napról a másikra. Azon túl, hogy árnyat is adott, szépséget sugárzott, madarak, bogarak élőhelye volt. Aki ilyen cselekedetre képes, vagy ilyen utasítást ad, hogy vágjanak ki két emberöltőnyi életet megélt fákat, azok pótlása nélkül, az bizony silány lelkivilágról tesz tanúbizonyságot. Az állatok védelme napjainkban egyre nagyobb hangsúlyt kap: aki rosszul bánik a rábízott állattal – legyen az akár saját tulajdona is – annak büntetés jár. A fák, fasorok védelme több figyelmet érdemelne, hiszen mire egy fa akkorára nő, hogy árnyékot is adjon, bizony el kell teljen legalább egy évtized. De a fák, fasorok funkciója persze ennél sokkal összetettebb: esztétikai jelentősége, oxigéntermelői feladata mellett ezernyi mikroorganizmus élőhelye, amelyek szoros összefonódásban, szimbiózisban vannak egymással. Ha valaki nem is igazán természetvédő, nem járkál erdőben, ligetben, legalább a száraz tények okán is nagyobb felelősséget érezhetne a fák iránt. Semmi esetre sem csökkentve az állatokkal szembeni nemtörődömség, brutalitás elítélését, azt gondolom, hogy súlyos büntetés járhatna annak is, aki egy táji képet akár csak egy fa kivágásával is indokolatlanul tönkre tesz. Nem szólva teljes allék eltüntetéséről, egy táji kép, egy provincia jellegzetes megjelenési formájának csorbításáról.

Kicsit tekintsük ki a világra, nézzük meg például a Európa egyik legszebb fasorát, Anglia Armoy településén a Bregagh road-ot. A kétszáz évvel ezelőtt telepített bükkfák sora ma teljesen összeér, aki alatta sétál, egy katedrálisban érezheti magát. De nem csak egy táj karakterét határozzák meg a fák. Nézzük például Párizs egyik legismertebb részének, a  Camps-Élysées-nek a fáit. Az út két oldalán minden évben szabályosra nyesett fák lényeges elemei ennek a városképnek.  Vajon milyen lenne fák nélkül? Persze az a fasor, aminek okán én ezeket most szóba hozom közel sem volt olyan gyönyörű, mint az angliai, vagy a párizsi, és csak az út egyik oldalán voltak nem is egyenlő távolságra egymástól, de mégis…

Szót ejtettünk már szépségről, hasznosságról, fontos élettérről a fák együttes megjelenésével kapcsolatban. Van még azonban egy lényeges szempont, az érzelem, amely ezernyi szállal kötheti az embert e csodálatos növényzet társulásos megjelenéséhez. Legyen az mezőn, faluszélen, városba vezető úton, vagy nagyvárosi tereken. Tele érzelemmel Kosztolányi Dezső verse, (bár sokan inkább sanzon formában ismerik) az Üllői-úti fák gyönyörű vallomás: Az ég legyen tivéletek,     Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg,     ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjuság, Üllői-úti fák.

Ha a Teremtő nem gyötör, nem csavarint még egy nagyot a forróság miatti tűrőképességemen, talán észre sem veszem, talán fel sem tűnik a nincs. Mármint, hogy nincsenek meg a fák, melyek korábban voltak és éltek, s nem írom most ezt ide: Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre, Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék magasba a rigók dalát.(Juhász Gyula)
Megjelent: Zöld Újság 2013. szeptember