Az elmúlt
hónapok rekkenő hősége gyakran küldött bennünket a fák, bokrok lombjainak
árnyékába, ahol oldhattunk a forróság okozta rossz közérzetünk görcsein, ahol
kipiheghettük magunkat, ellazulhattunk. Lehet, hogy ez sem véletlen. A
természet időnként gondoskodik arról, hogy számba vegyük, mik is az igazi
értékek, amelyek életünket igazán kellemessé, széppé, harmonikussá teszik. És
ezt csak akkor tudjuk becsülni igazán, ha néha nagyon-nagyot facsar a Teremtő a
tűrőképességünkön, ha a mindennapok elviselhetősége már-már a tűréshatár mezsgyéjén
lavírozik.
Kánikula ide,
forróság oda, menni kell egyik helyről a másikra, mindenkinek a dolgára.
Távolságokat kell megtenni gyalog, kerékpáron, autóval, kinek hogyan esik
jobban és olcsóbban az út. Bármivel is történjen a közlekedés, bizony jó
megállni egy-egy liget szélében, vagy út menti fa árnyékában megpihenni. Így voltam
ezzel magam is, amikor aztán a megszokott úton járva azt tapasztaltam: bizony
kivágták az út menti fákat. Hatvan-nyolcvan éves, vastag törzsű fák voltak, dió
és szilfa vegyesen, kicsit szabálytalan sorban egymás után. Ki tudja, miért pusztították
el őket, kinek voltak útjában, vagy talán téli tüzelőnek kellett valakinek?
Válasz nincs. De kit is kellene megkérdezni e felől, ki felel azért, ha az út
menti fákat kivágják? És ráadásul nem is pótolják, nem ültetnek új fasort a
régi helyére. Senki nem kérdez, és persze nincs is, aki feleljen. Az utak menti
növényzetért, azok gondozásáért – gondolom -
az utakat fenntartó cég kellene, hogy felelősséget vállaljon. Szomorú, hogy napjainkban a környező zöldfelületbe
évtizedek alatt beágyazódott fasor, a térség táji szépségét meghatározó,
esetleg egy települést már messziről jelző lombos fák sora eltűnhet egyik
napról a másikra. Azon túl, hogy árnyat is adott, szépséget sugárzott, madarak,
bogarak élőhelye volt. Aki ilyen cselekedetre képes, vagy ilyen utasítást ad,
hogy vágjanak ki két emberöltőnyi életet megélt fákat, azok pótlása nélkül, az
bizony silány lelkivilágról tesz tanúbizonyságot. Az állatok védelme napjainkban
egyre nagyobb hangsúlyt kap: aki rosszul bánik a rábízott állattal – legyen az
akár saját tulajdona is – annak büntetés jár. A fák, fasorok védelme több
figyelmet érdemelne, hiszen mire egy fa akkorára nő, hogy árnyékot is adjon, bizony
el kell teljen legalább egy évtized. De a fák, fasorok funkciója persze ennél
sokkal összetettebb: esztétikai jelentősége, oxigéntermelői feladata mellett
ezernyi mikroorganizmus élőhelye, amelyek szoros összefonódásban, szimbiózisban
vannak egymással. Ha valaki nem is igazán természetvédő, nem járkál erdőben,
ligetben, legalább a száraz tények okán is nagyobb felelősséget érezhetne a fák
iránt. Semmi esetre sem csökkentve az állatokkal szembeni nemtörődömség,
brutalitás elítélését, azt gondolom, hogy súlyos büntetés járhatna annak is,
aki egy táji képet akár csak egy fa kivágásával is indokolatlanul tönkre tesz.
Nem szólva teljes allék eltüntetéséről, egy táji kép, egy provincia jellegzetes
megjelenési formájának csorbításáról.
Kicsit tekintsük
ki a világra, nézzük meg például a Európa egyik legszebb fasorát, Anglia Armoy
településén a Bregagh road-ot. A kétszáz évvel ezelőtt telepített bükkfák sora
ma teljesen összeér, aki alatta sétál, egy katedrálisban érezheti magát. De nem
csak egy táj karakterét határozzák meg a fák. Nézzük például Párizs egyik
legismertebb részének, a Camps-Élysées-nek
a fáit. Az út két oldalán minden évben szabályosra nyesett fák lényeges elemei
ennek a városképnek. Vajon milyen lenne
fák nélkül? Persze az a fasor, aminek okán én ezeket most szóba hozom közel sem
volt olyan gyönyörű, mint az angliai, vagy a párizsi, és csak az út egyik
oldalán voltak nem is egyenlő távolságra egymástól, de mégis…
Szót ejtettünk
már szépségről, hasznosságról, fontos élettérről a fák együttes megjelenésével
kapcsolatban. Van még azonban egy lényeges szempont, az érzelem, amely ezernyi
szállal kötheti az embert e csodálatos növényzet társulásos megjelenéséhez.
Legyen az mezőn, faluszélen, városba vezető úton, vagy nagyvárosi tereken. Tele
érzelemmel Kosztolányi Dezső verse, (bár sokan inkább sanzon formában ismerik) az
Üllői-úti fák gyönyörű vallomás: Az ég legyen
tivéletek, Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos
fergeteg, ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet,
tusát, ti voltatok az ifjuság, Üllői-úti fák.
Ha a Teremtő nem gyötör, nem csavarint még egy
nagyot a forróság miatti tűrőképességemen, talán észre sem veszem, talán fel
sem tűnik a nincs. Mármint, hogy nincsenek meg a fák, melyek korábban voltak és
éltek, s nem írom most ezt ide: Ne bántsátok a lombokat, Hadd nőjenek, viruljanak az égre,
Hadd mosolyogjanak napban, esőben, Hadd ringassák a békés fészkeket, Küldjék
magasba a rigók dalát.(Juhász Gyula)
Megjelent: Zöld Újság 2013. szeptember
Megjelent: Zöld Újság 2013. szeptember
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése